Ezúttal folytatjuk a magyar galambfajtákat bemutató sorozatunkat, benne egy kevéssé ismert fajtával, az Alföldi buga galambbal. Sajnos, ez a küllemében is megkapó, színes fajta nem örvend nagy népszerűségnek, nem sokan tenyésztik.

Az Alföldi buga származásával kapcsolatban teljes a bizonytalanság, mert semmilyen megbízható forrás nem áll rendelkezésre. A legtöbb írás Szeged és a Szeged környéki tanyavilágot említi e fajta bölcsőjeként. Ezekkel szemben azonban, amikor 1959-ben Dr. Teremi Gábor a Baromfitenyésztés című szaklapban megemlítette az Alföldi buga galambokat, azok előfordulási helyét a nagykőrösi és kecskeméti tanyák tájára tette.

Név- és testváltozatok

Abban az időben egyébként még nem is lehetett fajtáról beszélni, mert több névvel is illették ezeket a galambokat. Ezek ugyan lábtollas galambok voltak már akkor is, ám még ez a fajtajegy sem volt egységes. Egyik tájegységben kisebb, a másikban nagyobb lábtollazattal tenyésztették őket. Ebből fakadóan az egyik helyen “kisparasztnak”, míg ott, ahol nagyobb volt a lábtollazat “nagyparasztnak” nevezték. Az elnevezések változatosságát illetően az is lehetséges, hogy abban a testtömeget is figyelembe vették.

Alföldi buga galamb ideálrajza

Az Alföldi buga ideálrajza

A fajta egyébként meg sincs említve a  Dr. Teremi által szerkesztett és 1956-ban kiadott, A galamb című kötetben. Első megjelenése nyomtatában, mint fentebb említettem, csak három évvel később, a Baromfitenyésztés szaklapban jelent meg. Ekkor még idézőjelbe volt téve a “buga” elnevezés.

Érdekességként érdemes végiggondolni, hogy milyen jelentései vannak a buga szónak:

faágon lévő göcsört, toboz, szarvtalan állat és bugris ember.

Hogy melyik illik jobban ehhez Az Alföldi bugához, annak eldöntését a kedves olvasóra bízom. Fontosnak tartom ugyanakkor megjegyezni, hogy elképzelhető: a névválasztás sem kedvezett a fajta népszerűségének.

Tenyésztési és bírálati nehézségek

Ezt a fajtát sajnos máig kevesen tartják, ám a kis, lelkes tenyésztő gárda mindent megtesz a fajta egységes tenyésztése érdekében. A 2011-ben kiadott hivatalos Fajtaleíró könyv ehhez ugyanakkor nem nyújt kellő segítséget. A főbb fajtajegyeket egy-két mondatban nagyjából a következőképpen rögzíti: kagylófésűs, lábtollas, kb. 40 cm hosszú és 60 dkg súlyú tömeges galamb. Legfőbb jegye tehát a kagylófésű, amely a fejtetőn túlnő, íve pedig fültől fülig ér. Alatta a nyakon végig futó sörény, azaz a nyak tollazatának “éle” van! A lábak aránylag rövidek. A lábtollazata nem túl hosszú, sarkantyú nélküli.

Az Alföldi buga sarkantyúja

A kis tenyésztői kört mutatja, hogy egy-egy Fajtaklub kiállításukon a tenyésztők 50-60 egyedet tudnak felvonultatni. Külön problémát jelent, hogy a hivatalos fajtaleírás és az idealizált rajz nincs összhangban, ami nagyon megnehezíti a bírálók munkáját. Mit fogalmaz meg a leírás például a lábról? “A lábtollazat a karmokat is takarja.” Ennyi! Semmi utalás nincs a sarkantyúra! Holott az idealizált rajzon és a kiváló galambokról készült fényképen egyértelműen látszik, hogy ezt a fajtát sarkantyútollazattal tenyésztik és így van elfogadva. (Felmerül a kérdés, hogy a Standard bizottságnak nem lenne-e feladata ilyen esetben ezt feloldani?)

A sarkantyú minden fajtánál fajtajegy, amennyiben a fajtaleírásban meg van határozva.

Az Alföldi buga esetében azonban, mivel ez a szempont nincs leírva, a bírálatnál súlyos hibának számít a megléte.

Ettől a kis kritikától függetlenül, érthetetlen számomra, hogy a tenyésztők miért nem karolják fel nagyobb számban ennek a szép fajtának a tenyésztését. Talán ez a kis leírás, tájékoztatás is segít népszerűsítené ezt a jobb sorsra érdemes fajtát.

Pusztai Lajos, galambtenyésztő

Ez a cikk eredetileg a http://kisallattenyesztes.hu/ oldalon jelent meg (2017. április 14.) 

Alföldi buga galamb